Zene

Pokolból

„Szörnyű gyilkosság az East Enden”
Megcsonkított nő vérbe fagyott teste
Fekszik a Buck's soron, torka átvágva
Így kezdődött Jack ámokfutása

A kokottok éjjelente az utcákat róják
Pár pennyért részegeknek testüket árulják
Egyet közülük reggelre elvitt a kárhozat
Kitépett belekkel fekszik a második áldozat

Szeptember végén a megbomlott ész
Ördögi sugallatra ismét megfogta a kést
Miközben árnyékok táncoltak az utcák kövén
Két lelket ragadt el a Bőrkötény

Pokolból, Mr. Lusk, küldök egy fél vesét
Önnek tettem félre, de a másik felét
Megettem, közben az eszembe az jut
Kapjon el, kapjon el, ha tud!

Mielőtt végleg a múltba vész
Lesújt még egyszer a gyilkos kéz
Utoljára, ami marad: vér, zsiger, belek
A mennyezetről is sűrű vér csepeg

Kapjon el!
Kapjon el!

✣ ✣ ✣

Fekete bég

Török erők szétmorzsolták
Háromfelé szakajtották
Dicső ország, magyar nemzet
Hódítóknak nem engedhet
Habsburg haddal szövetségben
Európa reménysége
Véres harcok, vitéz csaták
Német s magyar együtt vívták

Kemény vezér, pogány verő
Az irgalmat nem ismerő
Lesvetésnek nagy mestere
Panaszkodtak is ellene

Ifjúként már nevet szerzett
Pogány erőt, sokat szétvert
Határ menti félhold-zászlók
Földre került s vérben ázott
Zrínyi Györggyel összefogva
Kacorlakot ostromolta
Dunántúli bégek hadát
Nem kímélték, összezúzták

Kemény vezér, pogány verő
Az irgalmat nem ismerő
Lesvetésnek nagy mestere
Panaszkodtak is ellene

Császáriak hadba hívták
Buda várát ostromolják
Csillag és a félhold helyett
Kitűzendő lesz a kereszt
Csepel felől Murad pasa
Ágyúztatta a magyar hadat
De Isten most melléjük állt
Hitetleneket vízbe fojtották

A kezdeti siker után
Kudarcba fulladtak a csaták
Önérzet és belső viszály
Okozta ezt a bukást

„Vitézeknek mert csillaga,
Vármegyéknek jó paizsa,
Az szent népnek nagy oltalma,
Minden rendnek szép példája,
Tanácsinknak fényessége,
Vala npünk ékessége,
Igazságnak szeretője,
Lén népinknek dicsessége.”

Budavári csapás után
Visszavárta jó Sárvár
Portyázások megviselték
Isten szólította lelkét
Elismerte magyar, török
Becsülete mindig örök
Nádasdy nevét mindkét fél
Őrzi mint a fekete bég

✣ ✣ ✣

1555. októberében született Nádasdy Ferenc főnemes, hadvezér és politikus, a fekete bég. Már egész fiatal korában tanították a harcra és a hadicselekre. Csapataival többször portyázott Szigetvár körül, és a Dél-Dunántúlon. Egyik legnagyobb sikerét Kacorlaknál aratta, ahol régi barátjával, Zrínyi Györggyel szövetkezve a pécsi, mohácsi és koppányi bégek csapatait szorították a mocsárba. Zrínyi jelentése szerint mindössze 11 magyar halottat követelt a harc. Nádasdy többször lesből lepte meg az ellenfelét, a budai pasák állandó panasszal éltek ellene.

Utolsó csatáját 1603-ban Buda vár alatt vívta. Ekkor azt a feladatok kapta, hogy a Csepel felől érkező török csapatokat visszaszorítsa. A kis létszámú magyar haderő erre kevésnek bizonyult, de Petz a gyalogosaival a magyarok segítségére sietett és a Duna felé szorították a törököket. Addigra a hajóik Russwurm ágyúi által mind lángoltak, így már csak a vízbe hátrálhattak. Nádasdy többször kért erősítést Russwurmtól, de az megtagadta a kérést. Erre válaszul a magyar tisztek sem követték a császári parancsnokok utasításait.

Az elveszett hadjárat után visszatért Sárvárra, ahol hosszú betegeskedés után elhunyt. Haláláról több legenda is született. Lehet, hogy az állandó hadjáratozás amortizálta le a szervezetét, esetleg Buda alatt szerzett olyan sebet, ami vérbajhoz vezethetett. De olyan legendák is születtek, hogy a felesége, Báthory Erzsébet mérgezte meg. Halála után Magyari István evangélikus prédikátor, Nádasdy udvari papja egy rövid verssel emlékezett meg róla, amely a dalszövegben is megtalálható.

Der Doctor Schnabel

1347 szomorú őszén
Tizenkét gálya kötött ki Messina földjén
Tizenkét gálya, teli rakománnyal
Fedélzetén halálos ragállyal

A látvány a lelkeket mélyen felkavarta
A tetemek bűze az orrot facsarta
Kéretlen vendégként a fekete halál
Kopogtatott és belépett a város kapuján

Ült a család a bezárt szobában
A gyertya lángját nézve az éjszakában
Szólni se mertek, fejüket leszegve
Imát mormoltak egyre csak egyre

A halált szívük mélyén tán már elfogadták
Lelküket megtörve Isten kezébe adták
Hozzászoktak már a bomló tetemekhez
A házaikba falazott emberekhez

Rájuk is lesújtott a bosszúálló angyal
Megjelent a kelevény a kislányon hajnalt
Hiába esdekeltek bűnbocsánatért
Mégis várták a doktort lelki támaszért

Füstbe burkolózva, gyógyfüvek bővében
Érkezett a „Csőr doktor” talpig feketében

Fokhagyma szagát hozta a fűszerkert doktora
Meg is telt vele hamar az aprócska szoba
Pálcájával a bűzös ruha alá túrt
Lányuk a fájdalomtól már rég elájult

Lelke a mennyekbe szállt, teste itt maradt
Nem kondult érte halálharang
Tömegsírba dobták, így temették
Soha nem térdelhettek keresztjénél

Így jött vissza többször a fekete halál
És vitte el szegények, gazdagok fiát és lányát
Nem számított se vallás, se a kor
Nem válogatott a gyilkos kór

„Testvérem, bárcsak soha nem születtem volna meg,
vagy legalább meghaltam volna e kor előtt!”

✣ ✣ ✣

Északi fény

Alig ért véget
A legnagyobb háború
Máris azon munkálkodik
Hogy új sírra kerüljön koszorú

Az atom bűvöletében
Égni vágyja a világot
Belekezd, hogy legyen mivel
Dúsítani az uránmagot

Föld alá, föld fölé kezdi
Építeni a végzet telepét
Felelőtlenül visszaengedi
A Karacsájba a szennyvizét

Csak idő kérdése volt
A szikra lángba fordult
Kistim felett minden
Nukleáris télbe borult

Érzed, éget, belülről fal fel téged
Még nem, még nem, még nem állsz rá készen
Minden hiába, nincs, ami megvédhetne
Így írtad be magad örökre a történelembe

Nem kaptál ígéretet
Semmilyen segítséget
A legfőbb vezetőid
Tagadták a tényeket

Hosszú évek teltek így
Az életed lassan tengetted
Míg megváltásra vártál
A rák falta fel a testedet

Érzed, éget, belülről fal fel téged
Még nem, még nem, még nem állsz rá készen
Minden hiába, nincs, ami megvédhetne
Így írtad be magad örökre a történelembe

✣ ✣ ✣

Kárpátok mögött

A hunok már nem üldözték őket
Ardarik népe került előnybe
De Isten ostora nélkül Gothia elveszett
Hazájuk a szorításnak végleg engedett

Gepidia birodalmát nem háborgatták
A szláv harcosok ritkán támadták
De Kunimund az Olt völgyében rajtuk ütött
Ezzel a sorsuk megpecsételődött

Magas bércek felett, völgyek mélyén
Gondterhes, átláthatatlan fellegek gyűltek

A Kárpátokon túl új hódítók vártak
Messziről jöttek, a pusztítás útján jártak
Évekig vártak a hegyek mögött
Míg uralkodhattak Gepidia fölött

Bizánc nem őket támogatta
Birodalmukat több viszály sújtotta
Szlávok érkeztek, jöttek bolgárok
Felszámolták Krum kán és messziről jött frankok

Fehér vár és a kisszámú erdélyi bolgár megszállók
Nem számítottak a rájuk zúduló magyarokra

A magyarokra…
A magyarokra…
A magyarokra…
A magyarokra…
A magyarokra…
A magyarokra…
A magyarokra…
A magyarokra…
A magyarokra…

✣ ✣ ✣

Az utolsó napon

Pusztító éjjel szállt le Budára
Végső csapás Magyarországra
Utolsó töltény már betöltve a tárba
Indulhatunk a biztos halálba
Az égen ragyog a Sztálin-gyertya
Véres jégen hullák halma
Égő város, omló házak
Meggyilkolnak a sötét árnyak

Pusztuló országban nem terem élet
Kitüntetés lesz a gőzölgő véred
Őrület többé határt nem ismer
A fővárostól elfordult Isten
Nyugat felől támad a német
Ahol a vörös tüzek égnek
De a szovjet gyűrűt áttörni nem lehet
Kínok között pusztultak ezrek

Budaörs felől támad a Wehrmacht
De az offenzíva hamar elhalt
Orosz fegyverek köpik a halált
A gyalogság a vesztére talált
Röppen a gránát, sikolt a lövedék
Ahol talál, ott sebeket tép
A főváros már magára maradt
Vörös szívekből árad a harag

Romok között asszony és gyermek
Házról házra terjed a méreg
Vérvörös lett a föld meg az ég is
Vénánkba ver az eszmei pestis
Több ezer ember lelte halálát
Megégett földben alussza álmát
Budapest fölött vörös csillag
Elvesztették a harcot, mit vívtak

Dicső szovjet katonák!
A birodalom kapujában álltok
Az ellenséget nem kímélve törjetek Berlinig!
Ne az órákat, ne a perceket, hanem a lemészárolt ellenséget számoljátok!
Öljetek! Öljetek! Öljetek meg mindenkit!
Öljetek! Öljetek! Öljetek meg mindenkit!
Öljetek! Öljetek! Öljetek meg mindenkit!

✣ ✣ ✣

A hajótörött legendája

Állok a hajó legelejében
Nézem a csillagos eget
A Hold fátyolos fényében
Látom a végtelen vizet

Legbelül a szívemben érzem
Isteneim nem erre néznek
Érzem, érzem, száz sebből vérzem
A Halál eljön ma értem

Robajjal érkezik az óriás hullám
Gyenge a hajó, megadja magát
Hullámokba süllyed, mikor egy villám
Fényesre festi az éjszakát

A tenger hamar elveszi őket
Senki se maradt a felszínen
Nem hallom többé az alámerülőket
Egyedül lebegek a vízben

Ismeretlen szigeten ébredek
Elveszett minden értelem
A barlang mélyén a tűz fényében
Egy aranysárkány mesébe kezd

Ez volt a hetvenöt sárkány birodalma
A boldogság és gazdagság társadalma
Távollétemben az égről egy csillag
A szigetre hull, az élet tova illan

Ne félj, hajótörött, el fogsz innen menni
Egy egyiptomi hajó fel fog téged venni
De soha nem láthatod már e szigetet
A hullámok majd mindent eltemetnek

✣ ✣ ✣

Nagy ugrás

Félszáz éve már
Nem nyíltak ki az ablakok
Elérhetetlen célokat
Őrületet hoztak a csillagok

Több száz esztendő
Lemaradása visszatart
Ezt kellett az elmekórral
Behozni három év alatt

Hiába minden erőlködés
Nem visz előre semmilyen terv
Vezesd a népet ínségbe
Egymást marják, falják fel

A lehetetlen célokat
Hiába vette a fejébe
Így lett a nagy ugrás
Ballépés a vesztébe

Időben voltak előjelek
Lehetetlent vártak a pártok
Papíron minden teljesedett
De ami kész volt, csak szemétnek látszott

Nem segített már a plénum
Dilettantizmusból adódóan
Lettek a cél áldozatai
Több, mint negyven millióan

Büszkén húzd ki magad
Átmostál milliónyi agyat
Amíg hízott a hasad
Néped éhen maradt

Hiába minden erőlködés
Nem visz előre semmilyen terv
Vezesd a népet ínségbe
Egymást marják, falják fel

A lehetetlen célokat
Hiába vette a fejébe
Így lett a nagy ugrás
Ballépés a vesztébe

✣ ✣ ✣

Kárba veszett kereszt

Irgalmas Ince pápa megtért az égbe
Honorius, a becsvágyó lépett a helyébe
Véghez kívánta vinni a lateráni célt:
Visszakapni a földet, hol Krisztus egykor élt

Az esküt még Béla tette Ince idején
Hadsereggel lép fel a tettek mezején
De Béla meghalt, s Andrásé lett a feladat
Erővel visszaszerezni a szent falakat

Örökül kapott szent küldetés, kéretlen utazás
Elhamarkodott, vakbuzgóhit-vállalkozás
Kudarcba fulladt a hadjárat, nincsen eredmény
Hazaindult a maradék had célját feledvén

A bizánci trónról lemaradva András útra kelt
Lába nyomán harmincezer vitéz menetelt
De Spalatóból velencei kalmárgályákon
Csak töredékük jutott tovább vad tengerháton

Akkonba érve egyesült a keresztény sereg
Száz éve nem járt katona itt ilyen rengeteg
Beiszán és a Tábor-hegy után Beaufort alatt
Megtört, s utána hazaindult a maradék magyar had

Megtört egység!
Fennkölt eszmék!
Nincsen mentség!
Égő szentség!

Elpazarolt emberélet, adósság, harag
A magyar keresztes had után ennyi maradt!

Örökül kapott szent küldetés, kéretlen utazás
Elhamarkodott, vakbuzgóhit-vállalkozás
Kudarcba fulladt a hadjárat, nincsen eredmény
Hazaindult a maradék had célját feledvén

✣ ✣ ✣

Héraklész oszlopain túl

Gondolataimtól üres a fejem
Furcsa játékot játszanak velem
Magamra hagynak az orosz télben
Csak az otthon emléke tart ébren

Még nyitva a szemem, jön egy álom
Arról, hogy hazám többet nem látom
Itt maradok, idegenben
Szeretteim nem temetnek el

Oda megyek, ahonnét jeges szél fúj
Ott van, Héraklész oszlopain túl
Szomorú az utam, nehéz szívvel
Megyek, nem vár rám sírhely

Már csend van, csak a fejem zúg
Ágyúszótól a fülem búg
Fröcskölt a vér, a hó mélybordó
Lelkemnek ez örök béklyó

Térdre esem, lehajtom fejem
A hó szép lassan teljesen belep
Kezemre csöppen a forró vérem
Tüzes seb és hideg jég is éget

Oda megyek, ahonnét jeges szél fúj
Ott van, Héraklész oszlopain túl
Szomorú az utam, nehéz szívvel
Megyek, nem vár rám sírhely

✣ ✣ ✣

Damnatio ad bestias

Sötét, csöndes az éj
Felhő úszik a Hold elé
Ha a Nap most meghalna
Mindent sötétben hagyna

Van, aki mégse alszik
A szíve dobogása messzi hallatszik
Remeg a teste, az ajka
Már régen nincsen hangja

A Nap első sugarával
A Hold utolsó halálával
Kegyetlen hajnal kel…

Nyílik az ajtó, vakít a fény
Az arénában tombol a nép
Menekülnek, de egyvalaki
Térdre esik, fohászkodik

De Isten már nem figyel rá
Ami porból lett, legyen porrá
Utolsó percükben magukban vannak
Tudják már, hogy együtt halnak

Éhes vadak üvöltenek
A sikoltások tapsba vesznek
Eltorzult, véres arcok
Húsba vájó, tépő karmok

A lelátón forró a hangulat
A mészárlástól jól érzik magukat
Nevetnek rajtuk, nekik csak játék
Holnap is ez lesz, nem lesz ez másképp

A felvert por lassan elül
Az elfolyt vér homokba merül
Csend ereszkedik alá
A holtakon nevet a halál

Nevet, nevet, rajtuk nevet
A maradványuk a porban hever
Embertelen halált haltak
Húsukból ettek a vadak

✣ ✣ ✣

A damnatio ad bestias főleg az ókori Rómában alkalmazott kivégzési mód. Az elítélteket kiéheztetett vadállatok elé vetették, amely a kivégzésen és a kínzáson túl a nép nyilvános szórakoztatása is volt egyben. Számos ókeresztény végezte életét az éhes vadállatok karmai között. Egy ilyen elképzelt kivégzésről szól a dal.

Salemi mese

Hosszú hetek alatt minden megváltozott
A szél a városra rettegést hozott

Míg egymást figyelték az ijedt emberek
Gyilkoltak a szavak, mint a fegyverek

A Gonosz belopta magát a remegő szívekbe
Halálfélelmet hozva Istent félő hívekre

A borzalmak azon a téli estén kezdődtek
Mikor a lányok a görcstől a földön vergődtek
A víz verte őket, ismeretlen nyelven beszéltek
A révületükből csak nagyon lassan eszméltek

Az ördögre vadászva kérdezték a lányokat
Ha megfertőzött párakat, kiket és hányakat?
Ők neveket mondtak és súlyos vádakat
Néptelenné téve ezzel becsületes házakat

    És a lányok mondták a neveket
    Asszonyt, férfit és gyereket
    Vádoltak azzal
    Hogy megrontották a tiszta lelkeket

    Abigail és Betty rebegett
    Az ő szavuk mind felett lebegett
    Akire néztek
    A tekintetüktől remegett

Vádoltak ők bárkit rontó bűbájjal
A rájuk küldött sátáni homállyal

Tizenkilenc ártatlan a bitón végezte
Míg egy a börtönben lelkét kilehelte

Ez volt Salem falu szomorú meséje
Amit máig nem értett meg az emberek elméje

✣ ✣ ✣

A középkor legsúlyosabb bűne az eretnekség és a boszorkányság volt, amiért a legjobb esetben is halál járt. Amikor már úgy tűnt, hogy ennek a borzalmas időszaknak vége, egy amerikai faluban olyasvalami történt, amely ezt a rettegett kort idézte.

1692-ben Salem Village-ben, egy Salem melletti faluban néhány fiatal lány – köztük Abigail Williams, Samuel Parris tiszteletes unokahúga és Elizabeth „Betty” Parris, a tiszteletes lánya – megmagyarázhatatlan módon kezdett viselkedni: szokatlan hangzású szavakat használtak, a földre vetették magukat. Az orvos tanácstalan volt, nem fedezett fel semmilyen betegséget. Ekkor röppent fel a feltételezés, hogy a lányokat maga a gonosz szállta meg. Ekkor kérlelni kezdték a lányokat – először Abigailt és Bettyt, majd már a hasoló tüneteket produkáló Ann Putnam Jr.-t, Elizabeth Hubbardot, Susannah Sheldont, Mercy Shortot, Mercy Lewist és Mary Ann Warrent –, hogy árulják el, kik művelik velük ezt a borzalmat. Hogy mondják meg, kik küldték rájuk az átkokat. És a lányok elkezdték a vádaskodásokat…

Az első három megvádolt nő Tituba, egy Karib-tengerről behurcolt bennszülött rabszolga, Sarah Good, a falu koldusa és Sarah Osborne, egy fekvőbeteg nő volt. Tituba Parris tiszteletes rabszolgája volt, az ő feladata volt, hogy foglalkozzon a lányokkal. Őket 1692. március első napján vádolták meg boszorkánysággal, és azonnal börtönbe is kerültek. És ekkor elszabadult a pokol. Egymás után vádoltak meg sokakat, akiket rögvest börtönbe zártak.

A közösséget nagyon meglepte Martha Corey megvádolása. Corey asszony köztiszteletben álló, mélyen vallásos nő volt, így sokkolta az embereket, hogy az ördög egy ilyen nőt is el tud csábítani. A tárgyalása 1692. március 21-én déltájban kezdődött. A gyűlést egy hosszú imával kezdték, majd Hathorne tiszteletes szólította Corey asszonyt, hogy feleljen az ellene felhozott vádakra. (Érdekesség, hogy Hathorne tiszteletes ükapja volt Nathaniel Hawthorne amerikai írónak, a The Scarlet Letter (A skarlát betű) szerzőjének, aki ezért a nevét is megváltoztatta.) A lányok is jelen voltak a kihallgatáson, ahol folyvást Corey asszony mozdulatait utánozták. Sőt, azt vallották, hogy most is gyötri őket. Hogy alátámasszák a vádat, földre vetették magukat és sikoltoztak. A tárgyalás után rögtön börtönbe zárták. Martha Corey-t 1692. szeptember 22-én akasztották fel, két nappal azután, ahogy férje, Giles Corey kínvallatás közben meghalt.

A megvádoltak közt volt John Proctor és hitvese, Elizabeth is, mert kiálltak a vádaskodókkal szemben. (A Nicholas Hytner által rendezett The Crucible (A salemi boszorkányok) című filmben Abigail (Winona Ryder) szerelemféltésből vádolja meg John Proctor (Daniel Day-Lewis) nejét.)

A börtönök kezdtek megtelni, az embereken pedig úrrá lett a pánik. Mivel Salemnek épp nem volt kormányzója, meg kellett várni a tárgyalásokkal a kormányzó kinevezését. A területi bíróság nyár elejére állt fel, így nem volt akadálya a perek lefolytatásának. Eddig már 80 embert vádoltak meg.

A vádlottak úgy menekülhettek a kivégzés elől, ha bűnösnek vallották magukat és további, a Sátánnal lepaktáló embereket neveztek meg. Ebben az esetben az életüket meghagyták, de minden vagyonukat – beleértve a földjüket – elkobozták.

19, boszorkánysággal megvádolt embert – többségükben nőket – felakasztottak. Volt még egy áldozat, az idős korban lévő Giles Corey – Martha Corey ura –, aki nem volt hajlandó vallani, és a kínzásba végül belehalt.

A boszorkányperek 1693 elején végződtek, de voltak olyan megvádolt és börtönben lévő emberek, akik jó egy évig még börtönben sínylődtek. Érdekes, hogy a pereknek maga a kormányzó vetett véget a környékbeli tiszteletesek nyomására.

Különféle elméletek láttak napvilágot arról, valójában mi is történt Salemben. Lehet hallani arról, hogy a lányok unalmukban kezdtek boszorkányosat játszani, a kipattanó hisztériát pedig a feszült helyzet csak katalizálta. A puritán Új-Angliában ugyanis rettegtek az emberek az indiánok betörésétől, így gyakran háborúzniuk kellett. Másik magyarázat lehet, hogy az emberek egy gabonaparazitával, az úgy nevezett anyarozzsal fertőzött gabonából készítették a kenyerüket. Az anyarozs pedig bizonyítottan hallucinációt okoz. De szóba jöhetnek a koncepciós perek, hiszen a megvádolt és elítélt emberek földjét könnyű volt elvenni. Vagy valóban maga az ördög szállta meg a lányokat? Mindenki fantáziájára bízzuk, hogy döntse el, szerinte mi volt Salem falu meséje!

Erdély

I

Megtörtént. Nem mondom, amit érdemeltél —
Amit a sors mért rád, szegény, szegény Erdély!

Nyomorúvá gyötre százados rabságod,
Tört erőd nem bírja meg a szabadságot.

Láncaid lehulltak s im azontúl soká
Félve lépdel lábad, amikép megszoká.

Gazdagon sütött rád a szabad nap fénye,
S még mindig szemedben börtönödnek éje.

Kialudt, kiégett vulkán vagy ma, — benned
Ama régi lángból egy szikra sem gerjed.

És ha tán gerjedne, és ha tán gyuladna,
Azt elfojtja kebled tehetetlen hamva.

Megesett, — ha nem is, amit érdemeltél, —
Aminek szükségkép esni kellett, Erdély.


II

Avagy a történet nincsen-e megirva,
És nem emlékeznél régi napjaidra?
Elfeledted volna multad annyi hősét —
Míg szerencse pártolt s még inkább dicsőség?
Elfeledted volna — hiszen nem volt régen —
A vergődő sast az oroszlán körmében?
És hogy akinek most lába szennyét nyalod,
Fejét ingatá az óriásnak karod?

Fájdalom s gyalázat! igen, elfeledted,
Az idők hulláma összecsap feletted:
A történet elhagy s lapjain tenéked
Nem szentel jövőre egy betű emléket.
Bocskai, Rákóczi, Bátori és Betlen
Nagysága beárnyaz törpe lételedben:
Ah, e dönthetetlen sziklái a multnak,
Elhunyó napodtól szégyenben pirulnak!

Szív valál a multban, mely szünetlen vertél,
A szent szabadságért lángoló szív, Erdély:
Mikor zsibbadás ült minden külső tagon,
Te valál az, aki lüktettél szabadon.
Most mi vagy? megromlott sánta-béna kéz-láb;
Tehetetlenségnek szolgasága néz rád:
Zsarnokod nem fárad többé láncra tenni,
Megtanulta már, hogy — nem bírsz szabad lenni!

✣ ✣ ✣

Arany János költészete iránti tiszteletünk jeleként zenésítettük meg eme verset. Erdély egy gyönyörű, de sokat szenvedett világ. Ez a dal ebbe a világba visz el minket. Valószínű, hogy nem ez az utolsó utunk ide…

Sírrabló

A hanyatlás rothasztó szele a Két Országot érte
Ré fenséges fényében szenved Amon népe
Az Elrejtettnek aranyat, étket áldoznak
De a változások gyötrő nyomorúságot hoznak

A fertő elérte Szet Maat életét…

Itt élnek azok, akik életet adnak a kőnek
Az Istenek Szavait őrzik az öröklétnek
Vésővel a porban királyaikat éltetik
A Szeretett Föld dicsőségét hirdetik

Neferhotep – lelke a csillagokkal él
Paneb ocsmány szíve ettől hatalmat remél
Saját javára tesz, zsarnoka munkásainak
Mégis felügyelője a Jobb Szárnynak

Hogy vagyonát gyarapítsa a galád
Nem tiszteli a holtak nyugalmát
Veszteget, zsarol, sírokat foszt az éjben
Semmit nem hagy a szentéjben

Lopja, lopja…

    Lopja azt, ami arany
    Lopja azt, ami drága
    Lopja, lopja, hogy nőjön a gazdagsága

Nem elég neki az arany, még többet áhít
Más feleségének rút csapdát állít
A nőnek, ki másnak az asszonya
Ettől bűnös Hathor előtt a viszonya

A fertő emészti Szet Maat életét…

A nőnek nem kellett, szívből utálta
Mégse mert szólni szeretett urának
Mert félt, retteget a zsarnokától
Mocskosnak érezte magát a csókjától

Iszetnofret – lelke a csillagokkal él
Paneb mocskos kezéhez tapad a vér
Két életet vett el a gyalázatos
Soha nem volt ő alázatos

A bűnei sose érték utol, mindig gazdagon élt
Az istenek haragjától egy cseppet sem félt
Tisztes kort élt meg a hitetlen
Az öröklétnek neve így maradt fenn

Még mindig lopja, lopja…

    Lopja azt, amit ér
    Lopja azt, ami a másé
    Lopja, lopja azt, ami a királyé

✣ ✣ ✣

Messze letűnt már az Újbirodalom fénykora. Egyiptom még egyszer – és mint tudjuk, utoljára –, III. Ramszesz alatt nagyhatalomként szólhatott bele a világ dolgaiba. A fáraó dicsősége ragyogta be a Két Országot, de a háttérben komoly gondok gyülekeztek. Hiába kapta meg Amon a harctéren zsákmányoltakból a részét, hiába virágzott kultusza, hiába terjesztették ki az Elrejtett befolyását az országra, mégis elindult a hanyatlás. A búza és az árpa ára az egekbe szökött, a külső támadások elleni háborúk sokba kerültek – bár sikeresek voltak. Virágzott a korrupció. Nem meglepő hát, hogy a legkiváltságosabb helyekre is beférkőzött.

Szet Maat, az Igazság Helye az újbirodalmi sírépítők faluja volt. Ma Deir-el-Medine néven ismerjük. A fennmaradt papiruszok révén a falu életéről ma nagyon sokat lehet tudni. E feljegyzésekben többször is feltűnik Paneb munkafelügyelő neve.

Paneb hozzávetőlegesen Amenmessze vagy II. Széthi korától III. Ramszesz uralkodásának végéig élt. Erőszakos, arrogáns, ocsmány férfi lehetett, aki bárkin átgázolt, ha ebből hasznot remélhetett.

Szet Maat a XVIII. dinasztia idején alakult ki. Hiába számított elit helynek, a XX. dinasztia alatt ide is eljutott a hanyatlás. Neferhotep, Szet Maat felügyelője örökbe fogadta az ifjú Panebet, mert felesége nem tudott neki fiút szülni. Érdekes, hogy ekkor még éltek Paneb szülei. Neferhotep tisztázatlan körülmények közt halt meg, így azt sem lehet kizárni, hogy Panebnek köze lett volna a halálához. Mindenesetre jól jött neki a halála, mert bár sokan tiltakoztak ellene, mégis ő lett a Szet Maat sírjain dolgozó Jobb Szárnyának a munkafelügyelője. (A sírokon egyszerre dolgozó két csoportot nevezték Jobb Szárnynak és Bal Szárnynak.)

Panebnek nem volt lelkiismerete. Úgy cselekedett, ahogy azt önös érdeke kívánta. Nem érdekelte, hogy ezzel milyen véleménnyel lesznek róla az istenek. Zsarolt, hazudott, lopott, más asszonyát gyalázta meg, sőt, a fáraó sírján dolgozva a saját sírját is a munkásaival építtette. A dal történetének második fele egy kitalált asszony, Iszetnofret (vagy Ízisz-Nofret, jelentése „Ízisz jóságos”, „Ízisz gyönyörű” – közkedvelt ókori egyiptomi női név, legismertebb viselője Iszetnofret királyné, II. Ramszesz felesége, akinek több leszármazottja is viselte ezt a nevet) megbecstelenítéséről és haláláról szól.

Panebet számos váddal illették, melyek közül a legsúlyosabb II. Ramszesz sírjának kifosztása. Van olyan teória, hogy ebbe már belebukott, és a fáraó végül kivégeztette. Mások szerint viszont tisztes kort élt meg. Bármi is legyen az igazság, annak ellenére, hogy a legnagyobb büntetés az ember nevének a történelemből való kitörlése volt, a neve mégis fennmaradt…

Homokba fúlt sereg

„Szél támadt délről, erős és halálos,
hatalmas örvénylő homokoszlopokat hozva,
ami teljes egészében beborította a katonákat.”

Az Ámon-jósda rosszat jósolt
Az orákulum halálról szólt
A Nagy Kürosz fia halálát látta
Így birodalmának nincs sok hátra

Elöntötte Kambüszészt a mérge
Isteneinek erejét kérte
Megbüntetni a hazug jósdát
Hogy mindenki félje isteni hatalmát

Különítmény indult nyugatnak
El-Háridzsáig jutottak
Hét napig tartó menetelésben
Embertelen nagy hőségben

    Ötvenezren vonultak sorban
    Ötvenezren a fehér homokban
    Senki se tudja, hová lettek
    Egytől egyig a homokba vesztek

    Ötvenezren vonultak sorban
    Ötvenezren a fehér homokban
    Máig nem tudni, hová lettek
    Egytől egyig a homokba vesztek

Szél támadt délről, erős, halálos
Mit magával hozott az baljós és gyászos
Istenek düheként örvénylő homokot
Gyilkos, forró homokoszlopot

A homokviharban eltűnt a Nap is
Az acélnak nem volt haszna, csakis
Az imának, de nem segített
Lassan a homok mindent beterített

Minden szeme húst mart a csontról
Álmodni se lehet nagyobb kínról
Halálra lett ítélve a menet
Így lettek ők a homokba fúlt sereg

✣ ✣ ✣

Az ókori történelem egy máig megoldatlan rejtélye a Kambüszész elveszett seregének története.

II. Kambüszész (Kr. e. 558 – Kr. e. 522.) perzsa uralkodó, II. vagy Nagy Kürosz legidősebb fia, aki a trónt Kr. e. 529-ben foglalta el.

Történetírók szerint Kambüszész ötvenezer katonát indított útnak Thébából a tőle 800 km-re fekvő Szíva-oázisban található Ámon-jósdába, hogy tegyék azt a földdel egyenlővé. Haragjának oka az volt, hogy az ottani papok nem voltak hajlandók elismerni Egyiptom törvényes uralkodójaként, sőt, közeli halálát jósolták. Hétnapi menetelés után a sereg elért még egy, a céljuktól 150 km-re lévő oázist, ami a történészek szerint El-Kharga (arab nevén El-Háridzsa) lehetett, de innen továbbindulva többet nem hallottak róluk. Feltételezések szerint a hátralévő táv felénél homokviharba került a sereg.

Nyolcvan évvel később Hérodotosz így ír az esetről:

„Szél támadt délről, erős és halálos, hatalmas örvénylő homokoszlopokat hozva, ami teljes egészében beborította a katonákat.”

Mivel az elveszett seregnek semmi nyomát nem találták a tudósok és kutatók, egyszerűen mesének kezdték minősíteni a történetüket.

Gothia

Traianus Daciája végleg a múlté
A kiürített vidék így lett a gótoké
Bevett városok, leigázottak fohásza
Könnyen lett ez a gótok országa

Gothia, Gothia, Dacia ubi est Gothia

Tervingi, pars alia Gothorum,
adiuncta manu Taifalorum
adversum Vandalos Gepidesque
concurrant

Róma sereggel érkezett Ariarik ellen
Bátran harcoltak, de nagy vala az ellen
Nagy a veszteségük, a harc végére
Sok vitézüknek folyt drága vére

Az erdőlakók még utoljára
Csatát vívtak, de nagy volt az ára
A hegyek országának gyönyörű tája
Már nem sokáig volt a gótok hazája

Az osztrogótok után a hun veszedelem
Haddal indult a vizigótok ellen
Az éj leple alatt a folyón átúsztak
Hajnalban gyilkos dühvel támadtak

Menekültek, úrrá lett rajtuk a pánik
Nem tudták egymásról, merre megy a másik
Végül római területre menekültek
Hazájukba többet vissza nem térhettek

Gothia, Gothia, Dacia ubi est Gothia

✣ ✣ ✣

Erdély történelmének feldolgozásában ez a dal a következő fejezet. A nóta ott kezdődik, ahol a Dacia capta végződött: 271 után a Római Birodalmon kívül rekedt daciai terület végleg elveszett Róma számára, feladásuk után romanizált lakosság már nincs Erdélyben.

Traianus Daciája végleg elveszett, mert a Barbaricumba messzire benyúló bástyát a gótok és szövetségeseik 248-tól elvágják a birodalomtól. 238 és 270 között állandóvá váltak a karp, gót, gepida támadások az Al-Dunától északra fekvő római tartományok ellen. Az Imperium a Vöröstoronyi-szoros kivételével nem zárta le a szorosokat, továbbá csak a katonák és azok családjai kimentésével foglalkoztak. 48 erdélyi római castrumban szűnt meg az élet.

A katasztrófa a gót, karp és taifal szövetségesek Moesia ellen indított támadásával kezdődött 248-ban. Bár 250-ben Traianus Decius császárnak sikerült egy időre megállítania a gótokat, 251-ben az Abrittusnál vívott csatában elesett (először esett el csatában római császár).

A győzelem nyomán Thesszalonikéig jutottak, a Thermopülai-szorost és Athént védték már ellenük. 258-ig uralmuk alá hajtották a Fekete-tenger partját, flottájuk a Fekete-tenger és a Márvány-tenger partmenti városait ostromolták. Néhány év múlva még Ciprust és Krétát is elérték a gótok. Ezekről a támadásokról gazdag zsákmánnyal tértek vissza.

Dacia sorsa végül 268-269-ben pecsételődött meg. Bár 269-ben Claudius „Gothicus” császár Naissusnál óriási győzelmet aratott a gótokon, ereje már nem volt arra, hogy a Duna-vonalát védeni tudja az újabb gót betörő csapatoktól (270). Ekkorra már kivonták a római csapatokat Dacia Superiorból, és Aurelianus császárnak a fő törekvése már csak az volt, hogy a Dacia Inferiorban (a kor szóhasználata szerint Dacia Transdanuviában) szorult csapatokat és a lakosságot kimentse (ez a Kelet-Temesköz és a Havasalföld kiürítését jelentette). Dacia elfoglalása 271-re befejeződött.

Az Al-Dunától északra és Scythia Minortól nyugatra terült el Gothia (latin) vagy Gutthinda (gót), a gótok országa. A Duna bal partja lett a ripa gothica (gót part). A gót tömb kettészakadt: a Dnyesztertől keletre éltek a síkságlakó gótok (greuthungi), vagy más néven osztrogótok (jelentése: fényes, ragyogó, tündöklő), nyugatra pedig az erdőlakó gótok (tervingi), vagy más néven vizigótok (jelentése: jó, derék, vitéz). Az erdőlakók és az erdei elnevezés az erdős-hegyes Erdély elfoglalása miatt ragadt rájuk (Caucaland (gót), a hegyek országa). Ők magukat a greuthungi és tervingi névvel illették.

Az erdőlakók a taifalokkal szövetkezve megütköztek a vándorlókkal és a gepidákkal Daciáért, amelyről egy korabeli forrás a következőképp számol be: „A gótok másik csoportja, az erdőlakók, a taifalokkal szövetségben, megütközött a vándorlókkal és a gepidákkal” („Tervingi, pars alia Gothorum, adiuncta manu Taifalorum adversum Vandalos Gepidesque concurrant” [Panegyrici Latini III (XI) 17]).

A „zord hegyek és sűrű erdők közé szorult” („inclusum se montium queritans asperitate silvarumque densitate constrictum” [Jordanes, Getica 98]) gepida király, Fastida, Dacia békés megosztását kérte. Mivel ezt visszautasították, Fastida a hozzá csatlakozott gepidákkal és a Hasding-dinasztia vezette vandálokkal a vizigótok ellen indult. A támadása sikertelen volt, a csatának az éj vetett véget. A vizigótok így megvédve az erdélyi Daciát berendezkedtek a Küküllők, a Kis-Szamos és a Maros völgyében.

Ariarik király gótjai 332. február 18-án vereséget szenvedtek a rómaiaktól, miközben a szarmatákat akarta a temesközi síkságról elűzni. A szarmaták segítséget kértek Nagy Konstantin római császártól, aki a fia, a későbbi II. Konstantin vezetésével hatalmas sereggel érkezett Ariarik ellen. A gót harcosok ezrével estek fogságba, így megalázó békére kényszerültek. Itt veszítette életét Vidigoia, „a legvitézebb gót” a „szarmaták cselétől”.

335 körül a gótoknak Geberik király vezetésével sikerül elűzni a Maros völgyéből Visumar vandál király seregét.

Jó 30 évvel később Valens császár is támadásokat indított a tervingi ellen, bár nem járt sok sikerrel. Ennek oka az volt, hogy Athanarik király gót seregével és népével a Délkelet-Kárpátok mögé hátrált. Orosius ezt írta ekkor: „Dacia ubi est Gothia” („Dacia, ahol most Gothia van”) [Historiarum adversum paganos, I. 54.].

A hunok szétzúzzák az osztogót birodalmat, majd 376-ban nagy sereggel a vizigótok ellen indulnak. Athanarik előhadát – Munderik seregét – megkerülve átúsztak a Dnyeszteren, és hajnalban csaptak le a gótokra. A gótokon eluralkodott a pánik. (A történetírok eddig még csak hasonló pánikról se számoltak be.) A vizigót törzsek Alavivus és Fritigern vezetésével a Dunán átkelve római területre menekültek, Athanarik katonáival pedig a hegyek közé vonult vissza.

380 után ellenséges támadás (talán gepida) menekülésre kényszerítette Athanarikot, aki Konstantinápolyba menekült. Ezzel véget is ért Erdély első „posztrómai” korszaka, és vele együtt Erdély és egész Gothia területén a vizigótok uralma.

Hullazsinat

Meghalt, szentelt földbe temették
Lelke nyugalmat mégse talált
A klérus színe elé idézték
Legyőzve a halált

Az oszló testet a földből kiemelték
És díszes főpapi ornátusban
Pápai trónra ültették

Formosus már a trónján ült
Orrfacsaró bűzt árasztva
A terem értetlen csendbe merült
Bűnrészességet választva

Szó nem hagyta senki száját
A trónt bámulták meredten
Csak elkezdte a kihallgatását
Az álnok, becstelen rend

Kérdések kérdést követtek
Egy holttól várták rájuk a választ
A vádakon mégse nevettek
Hitük adta a megnyugtató támaszt

Nem felelt, hogy is tehette volna
Lelke Istenhez megtért már
Eddig néma szája – úgy gondolták – szólna
Bűnössége így vált bizonyítottá

Halálra ítélték miután kitagadták
Ruháit szanaszét tépték
Áldást osztó ujjait levágták
Ezzel szerezve igazuknak érvényt

Szenteletlen földbe temették
Ott se nyugodhatott soká
Kiásták újból, folyóba vetették
Vigye, csak vigye, ne tudják, hová

A Tiberis is kidobta magából
Hogy végre nyugalmat lelhessen
Harmadjára temették Isten jóvoltából
Hogy mára a pápák közt fekhessen

✣ ✣ ✣

A középkori ember a halált jóval természetesebbnek fogta fel, mert úgy képzelte, hogy az elhunyt csak egy másik világba költözik át. Épp ezért a halál – és a haldoklás – nem volt magánügy. A rokonok, ismerősök felkeresték a haldoklót, hogy elköszönjenek tőle. Ilyenkor felidézték az életét, bűnbánatot tartott, és a jelenlévő paptól felvette az utolsó kenetet. A középkor vége felé kezdtek egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítani a haldokló személyiségének, így egyre inkább lett az eltávozás magánügy. Úgy gondolták, hogy a haldokló lelkéért a jót megtestesítő Isten, és a gonoszt megtestesítő Sátán vív csatát. Az emberek fejében szoros kapcsolat állt fenn az élők és a holtak világa között. Ha a haldoklást vagy a temetési szertartást megsértették, ez azzal járhatott, hogy a halott nem tudott békében nyugodni. Ilyenkor visszajárt a még élők világába kísérteni, vagy egyáltalán nem jutott át a túlvilágra, így élőhalott lett. Ez azt jelentette, hogy a lelke a Sátáné lett, ebből kifolyólag pedig veszélyessé válhatott az élők világára. Az élők és holtak közti lelki kapcsolat a Sátán hatására borzalmak forrása lehetett. Ennek egyik legszörnyűbb példája a hullazsinat.

Nagy Károly frank császár halála után (814) anarchikus állapotok uralkodtak a hatalomvágy szította viszályok miatt. Három unokája osztotta fel egymás közt a birodalmat a verduni szerződéssel. A középső területet birtokló Lothar szerezte meg a császári címet. (Hozzá tartozott Itália jelentős része is.) Lothar örökösei viszont nem tudták egyben tartani a birodalmat, amely önálló grófságokra és hercegségekre szakadt. Az itáliai fejedelmi családok viszálya viszont bizonytalan helyzetet teremtett a pápák életében is, mert gyakorta semmibe vették az egyház tanítását és érdekeit. Ezért a pápák legfőbb érdeke az volt, hogy legyen egy Rómától azért messze székelő, de erős császár, aki rendet tesz a birodalomban. Innentől a pápaválasztások célja az lett, hogy olyan pápát ültessenek a trónra, aki eme érdeküket képviseli. És ezt teszi annak ellenére, hogy ezzel az egyház ereje nyilvánvalóan gyengül.

Németpárti jelöltként került Szent Péter trónjába Formosus (891), aki már hittérítő tevékenységével, aszkétikus életmódjával és püspöki tevékenységével nagy hírnevet szerzett magának. Ekkor volt 75 éves. Formosus a német Karintiai Arnulfot koronázta meg császárnak, hogy ezzel is gyengítse a spoletói hercegeket, akik Itália és a római egyház fölötti hatalmat akarták megszerezni. A német császár ebben segített is neki: megszabadította a spoletói hercegektől Itáliát. Sajnos 896-ban Formosus meghalt, akit a spoletóiak jelöltje, VII. (vagy VI., ha figyelembe vesszük, hogy II. István pápaságát a római katolikus anyaszentegyház érvénytelenítette, mert nem volt felszentelve) István pápa követett a trónon. VII. István pápa 897 elején hívta össze a történelemben hullazsinatként elhíresült egyetemes gyűlést. Erre a gyűlésre megidézték Formosust, akit ezért kiástak sírjából, főpapi ornátusba öltöztették, és így ültették a tárgyalóterembe. Természetesen ügyeltek a látszatra, mert védőt is rendeltek mellé. A következő vádakkal illették a halott pápát: még püspökként egyszer kitagadta az egyház – ami igaz volt –, de ennek ellenére papi tevékenységet folytatott, továbbá így lehetett püspökből pápa, amit az egyházi törvények tiltanak. Mivel egyértelmű volt a vádlóknak, hogy Formosus ezeket csak a Sátán segítségével érhette el, halálra ítélték, letépték róla a papi jelvényeket, áldást osztó ujjait pedig levágták, majd a testét az idegenek számára fenntartott sírba dobták. Az emberek ezt nem tudták megemészteni dühükben, így innen is kiásták, majd a tetemet a Tiberis (ma Tevere) folyóba hajították. Állítólag a testet a víz a portói püspökség területén vetette partra.

De VII. István pápát még ebben az évben utolérte végzete. A németpártiak ugyanis megbuktatták és börtönbe juttatták, ahol megfojtották. Ezek után Formosus testét a Szent Péter Bazilikában a többi pápa mellett helyezték örök nyugalomra. Így lett Formosus a háromszor temetett pápa.

A 898-ban felszentelt IX. János pápa újabb zsinaton mondatta ki, hogy halott ellen nem szabad pert indítani, ezzel együtt pedig rehabilitálta is Formosust. (Persze akadtak olyanok, akik Formosust bűnösnek találták a sátáni praktikákban. Azzal indokolták véleményüket, hogy mivel nem engedték békében nyugodni Formosust, nem juthatott át a túlvilágra, így a Sátán kaparintotta meg a lelkét, ezért élőhalott lett. Ilyeténképp pedig akkor jogos volt a megidézése és az elítélése.)

Aki a csendet szereti

– Eleniosnak –

Ezüstfényben fürdik Szet Maat
Csodálom a hűs éjszakát
Csend lakozik a táborban
Mindig ezt látom álmomban

Ezernyi út közül én ezt választottam
Emlékeimben csak a Csendet hallottam
A Hegy oldalán, mely énrám vár
Merengve jár a holdsugár

Ré hamis fénye a múltamba veszik
Félelmemet érzéseim naggyá teszik
Hathor, Szet Maat a hátam mögött már
Hallgatag a világ, hallgatag a táj

Ez fáj…

    Halld hát a hangom, hallgasd meg, mit mondanék
    Szívedben él a jóság, csak reményt vesztettél
    Tudom, békét kerestél, de igaztalan volt
    Ma egyik sincs veled, érted könnyezik a Hold

    Halld a Csendet, hallgasd meg, hogy mit mesél
    Tudom, hogy vannak, kiknek szíve érted él
    Keresd maat hatalmát és nefert vedd észre benne
    Hotep di niszu – mondd, mondd ki, kérlek!

Ezernyi gondolat, mind múltba fulladt szó
Eleven fájdalmam örökkévaló
Árnyékom elnyeli a boldogság szavát
Fejemben hallom a Hegy dallamát

Rég hallott dalt fúj felém a szél
Rég hallottam, bár örökkön bennem él
Eszembe jut egy röpke pillanat
Eszembe juttat fájó álmokat

Ó, Maat…

    Halld hát a hangom, hallgasd meg, mit mondanék
    Szívedben él a jóság, csak reményt vesztettél
    Tudom, békét kerestél, de igaztalan volt
    Ma egyik sincs veled, érted könnyezik a Hold

    Halld a Csendet, hallgasd meg, hogy mit mesél
    Tudom, hogy vannak, kiknek szíve érted él
    Keresd maat hatalmát és nefert vedd észre benne
    Hotep di niszu – mondd, mondd ki, kérlek!

Ismerem a kapu nevét, Anubisz színe előtt kimondom én
Su isten, a Pusztító – Széth nevetése hallható

✣ ✣ ✣

Szet Maat, az Igazság Helye az újbirodalmi sírépítők faluja volt (mai neve Deir-el-Medine). Egyiptom legképzettebb kézművesei és mesterei gyűltek ide. A faluból ösvény vezetett át a Királyok Völgyébe és a Királynék Völgyébe, amely átvágott a falu fölé tornyosuló Úrnő Hegyén (a thébai nyugati part legmagasabb hegye, ma El-Quorn néven ismerik).

Meret-szeger, az Úrnő titokzatos újbirodalmi istennő. Kultusza a XVIII. dinasztia alatt kezdődött, és amint a Királyok Völgyének jelentősége elvesztette addigi szerepét (XXI. dinasztia), úgy az ő kultusza is véget ért. Rendszerint fején Hathor-koronát (két ökörszarv között a napkorong) viselő ágaskodó kobraként ábrázolják. Ez valószínüleg arra a tényre utal, hogy a hegy korábbi védője Hathor volt. Meret-szeger neve annyit tesz: Aki a csendet szereti.

Nem gonosz ő, de kemény és kegyetlen, aki a nekropolisz csendjét mindenképp megóvja. Kegyetlenül megbüntette azokat, akik a hegyen átkelve nem adták meg neki a tiszteletet, de legfőképp azokat, akik a Királyok Völgyében nyugvó fáraók titkait nem tartották meg.

A dalban egy lelki vívódásaival dűlőre nem jutó ember indul neki a hegynek. Az ő lépéseit figyeli az Úrnő, próbálja megbékíteni saját magával. Lelket akar belé önteni, mert érzi, hogy a vándor közel áll ahhoz, hogy eldobja az életét. Az utolsó két sorból kiderül, hogy Meret-szeger próbálkozása sikertelen marad: meghal a vándor. (Anubisz, a sakálfejű isten kíséri a holtakat a Túlvilágra. Maat szentélyébe csak akkor léphet be, ha ismeri a kapu és annak szegleteinek nevét. Itt mérettetik meg a holtak szíve az Igazság Mérlegén Maat istennő tollával.)

Árnyjáték

Harcosok, érzitek a vérszagot?
A Hegyek Népe vár rátok!
Vöröslő folyó legyen jutalmatok,
A legyőzöttet ne szánjátok!

Látnád, a homály rád vár, Hadúr,
De szemed egyre vérben forog.
Sötétlő bércek átka száll le rád,
Csendje elfojtja dühöd lángját.

Társak elgyötört teteme vesz körül,
Követtek engem, én sem maradok.
Fekete tengerben ő áll egyedül,
A homályt szólító mégsem lesz halott.

Vérmocskos harcmező,
Homályló holdvilág.
A kézhalom árnyéka vádlón borul rád.

Se test, se lélek nem hív,
Néma csend körülzár.
A halált félte, de rá más sötétség várt.

És aztán újra látja:
Ott áll a két sereg.
Ezúttal ők hullanak, nem kegyelmezek!

Sebet nem szakít kardja,
De társa mind elveszett.
Itt vannak ők előttem: a holdfényben rőt kezek!

Sötét árnyak játéka éjről éjre,
Vég nélküli álom, mely béklyóba ver,
Hegyormok lábánál örök harcban
Eltorzult lélek békét soha nem lel.

✣ ✣ ✣

A szöveg alapját egy ókori hagyomány képezi. Ezen hagyomány szerint a hettiták (vagy ahogy a mezopotámiai síkvidék lakói nevezték őket: a Hegyek Népe) gonosz erőkkel szövetkeztek, papjaik sötét isteneknek hódoltak kőbe vájt templomaikban… Ezt a magyarázatot találták arra, hogy a hettita nép olyan rövid idő alatt uralma alá hajtotta csaknem az egész síkvidéket – átmenetileg Alsó-Egyiptomot is. A sikeres hódítás inkább a technológiai fölénnyel és harcedzettséggel magyarázható. A Hegyek Népe volt ugyanis az első, aki réz és bronz helyett vasat használt a fegyverek készítésére, és jól kezelték a kor legveszedelmesebb eszközét, a harci szekeret. A pszichikai hadviselést is sikerrel alkalmazták, éltek az eredetileg egyiptomi szokással, mely szerint győzelem után a harcosok levágták és halomba rakták az általuk megölt ellenfeleik kardforgató kezét… Valamint nem cáfolták a róluk terjesztett híreszteléseket sem.

A dal egy síkvidéki hadvezér története. Hogy a vesztes csata (amelyben egyedül marad életben) után valóban a hettita papok átka fog rajta, vagy saját vérszomjába őrül bele, megválaszolatlan kérdés marad…

Dacia capta

Lassan kel a nap, az Olt vizén csillog a fény
Augustus serege szívében büszke remény
Dacia ellen jöttek, vért vérrel fizetni
Decebalus hatalmát végleg megtörni

Traianus vért akart, a dák király vérét
A hátszegi hegyek zengték a légió énekét
A Dák Királyságot karddal felszámolták
Részeit Superiorhoz és Inferiorhoz csatolták

Az ellenállás elbukott, Decebalus érezte a vesztét
Önkezűleg oltotta ki életét
Levágott fejét Rómába vitték
Traianus dicső tettét hirdették az új érmék

Dacia provincia…

Dacia provincia, de hamar feladták
A három tartományt egy helytartó alá vonták
Máris új ellenség jelent meg a határon
A germán törzsek az új rémálom

Lassan kel a nap, az Olt vizén csillog a fény
Pestistől, dögvésztől hal el a bús remény
Dacia kihalt, ezzel kellett fizetni
Szégyenteljes volt a gótoktól megtörni

✣ ✣ ✣

Tervünk, hogy Erdély történelmét feldolgozzuk. Ennek a törekvésnek köszönhetően született meg ez a dal.

Az I. század második felére a Római Birodalom európai határa a Rajna és a Duna mentére volt tehető. A határok túloldalán élő népeket a birodalom szövetségbe vonta, de az erős Dák Királyság ez alól kivétel volt. A dák hatalom minden tekintetben feszültségforrás volt, de a birodalom két évtizedig nem volt képes a dákok ellen vonulni.

Végül 102-ben Traianus hadjáratot indított a dákok ellen. Csapatokat vont össze Moesia Superiorban, hogy a dák király, Decebalus uralmi központját (Sarmizegethusa Regia) körbezárja. A támadások egyik csapásvonala Lederatából indult a hátszegi hegyek felé. Decebalus békét kért, de mivel nem jelent meg a béketárgyaláson, kiújultak a harcok. Decebalus végül megadta magát, ezzel lényegileg a Dák Királyságot felszámolták: a királyság nyugati felét Moesia Superiorhoz, keleti felét Moesia Inferiorhoz csatolták. Decebalus sikertelen ellentámadása után öngyilkosságot követett el, mert nem akart a birodalom fogságába kerülni.

Az Imperium öröme olyan nagy volt a győzelem hallatán, hogy Decebalus levágott fejét Rómában a diadalmenet után a Gemonia-lépcsőn közszemlére tették, sőt a rettegett ellenség megsemmisülését új érmék verésével is megörökítették. A pénzérmék felirata DACIA CAPTA volt, azaz Dacia leigázása. (Az első hasonló pénzérmék JUDAEA CAPTA felirattal születtek.) Ezzel Dacia római provincia lett.

Az új tartomány katonai védelméért két légió volt felelős: a legio IIII Flavia és a legio XIII Gemina. A tartomány első városa Colonia Dacica (Sarmizegethusa), itt laktak a légiók kiszolgált katonái is. Traianus halála után a jazigok és a roxolánok lecsaptak a két Moesiára. A császár kiegyezett a roxolánokkal, majd a lovagrendű Q. Marcius Turbót tette meg Pannonia Inferior és Dacia vezetőjévé, aki így két oldalról tudta megszorítani, majd megtörni a jazigokat. Hadrianus végül feladta Daciát, mert túl nagy erőkifejtést igényelt a védelme a dák, kelta és germán törzsekkel szemben. A legio IIII Flaviát is visszavonta Singidunumba (a mai Belgrád).

Elkezdődött az átszervezés, ami Dacia határait éppúgy érintette, mint a szomszédos barbaricumi területeket (Temesköz, Oltenia, Havasalföld). Új tartomány született Dacia Inferior néven az Olt folyótól nyugatra. Dacia középső részéből született Dacia Superior, ami Erdély központi részét és a Kelet-Bánságot tartalmazta. Végül Észak-Erdélyben is új tartományt szerveztek Dacia Porolissensis néven. Így a korábban egységes Daciát három tartományra bontották.

Az új hazát kereső germán törzsek (gótok, vandálok, langobardok) fenyegetést jelentettek, ezért a legio V Macedonica Daciába lett vezényelve. A három tartományt egy helytartó alá vonták, akinek a címe: legatus Augusti pro praetore Daciarum trium (a három Dacia helytartója). A tartományok neveit is ekkor változtatták meg: Superior Apulensis, Inferior Malvensis lett. A harcok 167-170 között tetőztek, amikor Dacia nem tudta megállítani a két Moesiát ért barbár támadásokat. A másfél évtizedes háborús időszak végére a birodalom határán rendeződött a helyzet, de a pestis és gyenge hadsereg miatt gyakoriak voltak a lázongások, továbbá Dacia északi határa mentén véglegesen letelepedtek a germánok is.

Daciát végül a megerősödött gótok Maximinus császár uralkodása alatt megtámadták, innentől évtizedeken keresztül tartó pusztítást hoztak Daciára. Ezen támadások hatására feladták a Limes Transalutanust, elesett Scythia Minor, Moesia, Thracia, továbbá Kelet-Erdélyben az éremforgalom megszünt, így zsoldot se tudtak fizetni. Aurelianus bár leverte a gótokat, nem tartotta tovább Daciát. Dacia utolsó 40 éve az Imperium belső védelmének szempontjából már nem bírt jelentőséggel, így megkezdték a kitelepítést. 271 után a Római Birodalmon kívül rekedt daciai terület végleg elveszett Róma számára, feladásuk után romanizált lakosság már nincs Erdélyben.

Ahol a remény is meghal

– Az elmentek emlékére –

Utam már magam járom, egyedül vagyok ezen a tájon
Végtelen titokhoz közeledek, előttem sötétlő fellegek

Könnyem sűrű vérré válik, imám semmivé mállik
A halhatatlan télben, völgyben vezet léptem

Furcsa fényben játszik, ami a völgyből látszik
Ami a lelkemben még él, halovány fényű remény

    Érezd a levegőt, szél repítsen téged
    Fényben ússzon lelked a messzeségbe
    Havas bércek fölött napfény után nyúlj
    Lelkem útra készül, testem földre hull

Metsző szél arcomba fúj, érzem, ez az utolsó út
Hallom a kardom énekelni, hagyom a porral eltemetni

Tegnapokkal fogy az élet, immár a ma semmivé lett
Elértem a völgy végébe, a Tél Várának elébe

    Érezd a levegőt, szél repítsen téged
    Fényben ússzon lelked a messzeségbe
    Havas bércek fölött napfény után nyúlj
    Lelkem útra készül, testem földre hull

Utam végén a múltam látom, lassan magam is múlttá válok
A csarnokban, mely oly kihalt, ahol a remény meghal

Üdv néked hatalmas isten, Törvény és Igazság Ura!
Íme, most színed elé járulok!
Engedd, hogy megcsodáljam sugárzó szépségedet!
Mert mágikus neved éppúgy ismerem,
Mint a negyvenkét istenét, kik körülvesznek téged
A törvény és igazság fénylő csarnokában,
Azon a napon, mikor előszámláltatnak a bűnök
Ozírisz színe előtt.
Ama istenek tápláléka a kárhozottak vére…
A te neved:
„A Világrend Ura, kinek szemei a két isteni nővér.”
Lásd, a Törvényt és Igazságot
Én a szívemben hordozom,
Mert a rosszat kitéptem belőle gyökerestől.
Nem okoztam…

Halottak Könyve – Tagadó vallomás I. (Nu-papirusz)

✣ ✣ ✣

Az élet gyakran igazságtalan és rendkívül kegyetlen is egyben. 2001. december 13-án távozott az élők sorából Chuck Schuldiner, a Death zenekar és talán a death metal stílus frontembere. Eme szomorú esemény kapcsán született ez a dal, amit az összes elment ember emlékének ajánlunk!

Az egyiptomi Halottaskönyv leghíresebb fejezete a CXXV. fejezet. Négy részből áll, melyek közül a második és a harmadik a „tagadó vallomás” két változatát tartalmazza. Az idézett tagadó vallomást az elhunytnak Maat szentélyében a Törvény és Igazság kettős csarnokába való belépése közben kell elmondania, hogy megszabaduljon a bűneitől, és szemlélhesse az isteneket.

Artemisz erdején keresztül

Sorsa űzi a fekete hegy felé
Sötét éjszaka borítja életet adó szívét
Artemisz nevét kiáltó torkát keserű fájdalom marja
Zöld szemeit véres könny mossa

    Menj, csak menj, fagyos erdőn keresztül
    Menj, csak menj, az út végén megenyhülsz
    De míg az utad az erdőn keresztül vezet
    Artemisz szelleme ragyogjon fejed felett!

Édes álom, mely fáradt teste kínját enyhíti
Mérges álom, mely szíve fájdalmát rejti
Elfelejtett harcos, kit megálmodott az ég
Felejthetetlen a név, mely szívében él

    Menj, csak menj, sötét erdőn keresztül
    Menj, csak menj, az út végén megenyhülsz
    De míg az utad az erdőn át vezet
    Artemisz szelleme ragyogjon fejed felett!

Fekete hegyen túl a világ, mely rá vár
Lángoló tűzet rejt hatalmas, véres máglyán
Ez az a tűz, mely bűnös lelkét fehérre mossa
Fáklyaként ég mélyen, mélyen lent a pokolban

    Menj, csak menj, felperzselt erdőn keresztül
    Menj, csak menj, az út végén megenyhülsz
    De mikor majd utad a lángoló tűzön át vezet
    Artemisz szelleme ragyogjon fejed felett!

Elfelejtett harcos, kit megálmodott az ég
Felejthetetlen a név, mely örökké szívében él

✣ ✣ ✣

Voltak idők, mikor az erdő olyan helynek számított, ahová ember éjjel nem merte betenni a lábát. Artemisz a görög mitológia szerint az az istennő, aki vigyázza az erdőbe tévedt emberek minden egyes lépését.